Vége. Most már tényleg. Elsőre egyszerű, könnyebbség, jó érzés. Nincs düh, nincs hiány, nincs semmi és utána csak a semmi van. Utána pedig az új élet, a szebb jövő és a még szebb álmok. És ez megy körbe-körbe. Fentről le és lentről fel. És közel 2 órán át beszélek, és mondom és igazam van és tudja és érti és szivenüti. Mert kimondtam. Azt, amit ő is tud, de nem vallott még be magának. És jót teszek ezzel neki. De valahol bántom. Pedig nem akarom, de mégis bántom. Érzem. Hallom a hangján. És utálom, hogy annyira ismerem, hogy tudom mikor van a keze a szájában vagy hogy be tudom fejezni a gondolatát. De ennek már vége. Most már tényleg.

«
»


This entry was posted on Friday, March 28th, 2008 at 10:38 pm and is filed under Uncategorized. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.