Jól megnéztem a meccset és jól felbosszantottam magam a mai vendéglátóiparon. Hát igazából biztosan nekem vannak extra elvárásaim, főleg meg ha már én vagyok a vendég és én fizetek, akkor talán annyit elvárhatok, hogy legalább azt megkérdezzék, hogy szeretnék-e esetleg fogyasztani valamit. De nem, várok, várok, nézem a csoportba verődött 4 pincért, akik látványosan jól érzik magukat, én meg nagyon szomjas vagyok és rámnéznek de nem jönnek oda. Ezt 10 perc után meguntam, elsétáltam a pulthoz, ahol a kislány értetlenül nézett rám, hogy én mit akarok ott, és kértem, hogy adjon nekem inni. Ha mást nem egy pohár vizet. Mit válaszol: “a fiúk kiviszik”. Én: “komolyan? nem szórakozol velem?” Ő: “nem”. Ekkor még azt hittem, hogy az asztal és pult közötti kb. 1,5 méteres távolság megtételéhez nincs szükség 15 percre, de tévedtem. Nem is kicsit. Ezt tetézve az egyik kedves vendég kinézte az asztalunkon lévő hamutálat és egy határozott mozdulattal megfogta és elvitte magával. Tudom, hogy sokkal jobb az, mint amit a cincérek kiviszinek, mert az én kezem is hozzáért, de hát akkor is kérem ilyet!! És nem zavarta, hogy csúnyán néztem rá. Csak jólneveltségem tartott vissza attól, hogy jól le ne pofozzam. Ezekután jól ment már minden, jó volt a meccs is biztos, utána a hazaút is, nevetgélés és kacagás. És minden nap várom a csodát, hogy történjen hát végre valami izgalmas és egyszer fog is, tudom. Csak nem tudom mikor. De várom rendíthetetlenül. :)

«
»


This entry was posted on Thursday, April 3rd, 2008 at 6:35 pm and is filed under Uncategorized. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.